tunderilona

Az Autó, így nagybetűvel nekem először és sokáig egy babakék Trabant volt. Nnna persze nem az autó színe, sokkal inkább a vezetője szemének kéksége dobogtatta meg a szívem. Húsz éves voltam, és úgy igazán szerelmes. Mindig és minden áron Vele akartam lenni, ülni az ölében és elveszni a tekintetében. Akartam, hogy átöleljen és soha el ne engedjen, hogy megvédjen, hogy mi ketten legyünk egyek, együtt míg a világ és két nap.

Várt rám a babakék Trabant a vasútállomáson számtalanszor. Úgy örültem valahányszor megpillantottam befordulni a sarkon, ha már előre hallottam ismerős pöfögését. Megismertem a hangját, hisz Ő döcögött benne felém. Szerettem, teljes lényemmel szerettem. Sok sok órát töltöttünk mi abban a Trabantban, sok szerelmes órát, sok szívszaggató beszélgetésünk és reményteli tervezgetésünk fültanúja volt az a kicsi autó. Istenem, de nyillalva fájt, mikor elfelé vitte tőlem Őt.

A babakék Trabant őrzi a mi boldogságunkat: míg benne voltunk, csak mi ketten, addig kerek volt a világ, de kívül már oly sokan voltak, oly sokan mondták meg a magukét, oly sokan akartak így vagy úgy 'segíteni', hogy kint, a mi kis kék dobozunkon kívül, már nem tudtunk megmaradni egymásnak. Közös világunk papírvékony falai hamar áteresztették a külvilágot. Elbuktunk. Nem tudtuk "átvinni a Szerelmet a túlsó partra".

Rég volt ez, de az a babakék Trabant sokáig a legfontosabb része volt az életemnek. Ma már nincs meg az az autó. Sőt idegen Trabantok sem gyakran pöfögnek el mellettem, de ha mégis szembejön egy, amint meghallom a jellegzetes motorhangot, meglátom az ismerős színárnyalatot azonnal izgatott leszek, úgy, mint akkor régen, amikor még az életemet jelentette az a bizonyos babakék Trabant. A szívem emlékszik a szerelmes kalapálásra, sejtjeimben szétárad a repeső öröm, és lelkem legszentebb mosolyával nézek a tovapöfögő autó után: ó, az én Trabantba-zárt boldogságom.

Ülök a fiam ágyán és remegve arról beszélek, hogy nem tudok pénzt adni neki, nem tudom úgy segíteni, ahogy sok barátját támogatják a szülei, ahogy szívemből szeretném, ahogy hitem szerint megérdemelné az én kívül-belül gyönyörű, okos, varázslatos fiam. És szégyellem magam, mérhetetlenül szégyellem, hogy egy ilyen beszélgetésre sor kerül, hogy ennyi vagyok, hogy kevésnek találtatok ezen a kortárs mérlegen.

Én nem hiszek abban, hogy a szándék számít, sőt abban sem, hogy fő a próbálkozás meg a részvétel. Én szégyellem, hogy soha nem lett meg a kertes ház, aminek az udvarán szaladgálhatott volna egy bodros kutyával, a veranda, ahol játszhatott volna a mélyszürke cicával, amire mindig is vágyott. Szégyellem, hogy felnőtt úgy, hogy ábránd maradt a garázsfalra szerelt kosárpalánk, a hinta a diófán, a pingpong asztal és a szalonnasütések a kertben. Szégyellem, hogy minden igyekezetem ellenére felnőtt a fiam úgy, hogy semmi, de semmi nem valósult meg abból, amit reméltem, vágytam, akartam, kívántam neki. 

Szégyellem, hogy nem olyan gyerekkort biztosítottam neki, amit szerettem volna. Megvetem magam, amiért életem közepén (vagy már azon is túl) még mindig csak bízok és remélek, és még mindig nem értem révbe, nem vagyok az, aki lehetnék. Még most is félek. Még most is meg akarok felelni.

Szégyellem, hogy még mindig nem szeretem magam, még mindig csak ostorozom és hibáztatom magam. Tudjátok én okos, tehetséges, talpraesett, egészséges, szerethető vagyok. Mégsem sikerül megvalósítanom magam. Mégsem tudok túllépni az árnyaimon, nem sikerül túllátnom a démonokon. Hiába tudom, hiába mondják, hiába látom, hogy ügyes vagyok, hogy értékes vagyok, hogy sokan szeretnek MÉGIS az a régi program irányít, amit a szülőanyám írt belém: Nnna épp te?! Majd pont neked sikerül?! Kinek képzeled te magad?!

Ülök a fiam ágyán, belenézek szeme kristálykék tengerébe és szégyellem, fájdalmasan szégyellem, hogy még mindig nem sikerül kiszabadítani magam, még mindig nagyobb bennem a félelem, mint a szeretet. Nagy dolgokra vagyok képes, mégis meghátrálok, mert hallom, még mindig hallom...Ugyan, ki vagy te?! Nnna, ne röhögtesd ki magad?! Szégyellem, hogy az anyám mérgező károgása erősebben munkál bennem, mint az önértékelésem és a fiam iránti szeretetem. Azt mondom, hogy mindennél fontosabb a gyermekem, hogy az életemet is adnám érte. Tényleg? Akkor ezt a rohadt programot miért nem ?! Ezt a szánalmas béklyót miért nem?! Miért hiszek az anyámnak?!

Szégyellem, hogy nincs pénzem. Szégyellem, hogy kicsi és satnya vagyok. Szégyellem, hogy beteljesítetlen ígéretként létezem. Szégyellem, Fiam, hogy nem tudok felnőni sem magamhoz, sem hozzád. Szégyellem, hogy anyám szavait máig hiszem.