Az Autó, így nagybetűvel nekem először és sokáig egy babakék Trabant volt. Nnna persze nem az autó színe, sokkal inkább a vezetője szemének kéksége dobogtatta meg a szívem. Húsz éves voltam, és úgy igazán szerelmes. Mindig és minden áron Vele akartam lenni, ülni az ölében és elveszni a tekintetében. Akartam, hogy átöleljen és soha el ne engedjen, hogy megvédjen, hogy mi ketten legyünk egyek, együtt míg a világ és két nap.

Várt rám a babakék Trabant a vasútállomáson számtalanszor. Úgy örültem valahányszor megpillantottam befordulni a sarkon, ha már előre hallottam ismerős pöfögését. Megismertem a hangját, hisz Ő döcögött benne felém. Szerettem, teljes lényemmel szerettem. Sok sok órát töltöttünk mi abban a Trabantban, sok szerelmes órát, sok szívszaggató beszélgetésünk és reményteli tervezgetésünk fültanúja volt az a kicsi autó. Istenem, de nyillalva fájt, mikor elfelé vitte tőlem Őt.

A babakék Trabant őrzi a mi boldogságunkat: míg benne voltunk, csak mi ketten, addig kerek volt a világ, de kívül már oly sokan voltak, oly sokan mondták meg a magukét, oly sokan akartak így vagy úgy 'segíteni', hogy kint, a mi kis kék dobozunkon kívül, már nem tudtunk megmaradni egymásnak. Közös világunk papírvékony falai hamar áteresztették a külvilágot. Elbuktunk. Nem tudtuk "átvinni a Szerelmet a túlsó partra".

Rég volt ez, de az a babakék Trabant sokáig a legfontosabb része volt az életemnek. Ma már nincs meg az az autó. Sőt idegen Trabantok sem gyakran pöfögnek el mellettem, de ha mégis szembejön egy, amint meghallom a jellegzetes motorhangot, meglátom az ismerős színárnyalatot azonnal izgatott leszek, úgy, mint akkor régen, amikor még az életemet jelentette az a bizonyos babakék Trabant. A szívem emlékszik a szerelmes kalapálásra, sejtjeimben szétárad a repeső öröm, és lelkem legszentebb mosolyával nézek a tovapöfögő autó után: ó, az én Trabantba-zárt boldogságom.